80 nap alatt náci, avagy az átváltozás művészete liberális szemmel

A személyiség manapság csomagokban érkezik, előre elkészített szettekben, amelyek közül választhat az ember. Átjárás nincs, másokkal véleményt cserélgetni tilos és szociálisan veszélyes. Ha ez mégis megtörténik, az embernek sajnos fel kell készülnie arra, hogy a legnyitottabbak fogják kirekeszteni, a legmegértőbbek fogják megbélyegezni és a legtoleránsabbak indítanak ellene lejárató kampányt, mert a liberális lélek bizony annyira stabil, mint egy atomtengeralattjáró Windows 95-tel. És ehhez még csak változni sem kell. Személyes élmények, sérelmek következnek.

Az identitás-jelenséget Fritz Lang, a német filmgyártás egyik legmeghatározóbb egyéniségnek történetével lehetne talán az egyik legjobban bemutatni: a méltán híres Metroplisz (1927) című film rendezőjét Joseph Goebbels egyszer magához hívatta, mondván, Hitler azt akarja, hogy Lang legyen a náci filmipar vezetője. Lang ezen elcsodálkozott és felhívta a náci vezér figyelmét zsidó származására. Erre Goebbels rezzenéstelen tekintettel azt válaszolta: “azt mi döntjük el, hogy ki a zsidó”.

Fotó: cloudfront.net

Nagyon úgy tűnik, fordult a kocka, és jelenleg az úgynevezett liberális, “szabad“ gondolkodók körében terjedt el leginkább ez a világnézet, a csodafegyvere, az érveket pótló megbélyegzés.

Nem világos, hogy pontosan milyen szabályrendszer alapján lesz valakiből egyik napról a másikra kirekesztő, náci, rasszista, az viszont személyes tapasztalat, hogy körülbelül 80 nap elegendő hozzá (ennyi az idő pusztán ahhoz kell, hogy megszilárduljon a nézet, mely szerint az illető menthetetlen) – és ebben a rendszerben nem érvényes az ártatlanság vélelme, helyette rögtönzött (gyakran Facebookon közölt) ítéletek, lájkokból álló esküdtszék van, a párbeszédnek meg körülbelül pont annyi az értelme, mint őzláb korbáccsal mászkálni egy szupermarketben: semennyi. Leglábbis az én esetemben ez így történt.

Ennek valószínűsíthető oka, hogy a liberális ember számára csupán kétféle ember létezik: az egyik, aki pont olyan, mint ő, a másik pedig az ellenség (mert ellenség mindig kell), aki rasszista-kirekesztő-náci, vagy valami ilyesmi. Köztes állapot nincs, vagy ha van, akkor sincs.

Jómagam ilyen szempontból kettős életet éltem, évekig tagja voltam a nyitott, progresszív gondolkodók társaságának, a belvárosi helyek soha meg nem valósuló startupok kreatív közösségének (mert élveztem és mert kedveltem a társaságot), alkalmankénti kritikáimat betudták a túl sok rozé fröccsnek Jagernek, vagy a média hazugsággyárának, és mindent megtettek, hogy éppen a megfelelő pillanatban ragadják meg a kezem és húzzanak vissza a “szakadék széléről”. Mert ilyenek az igaz barátok, és ezzel egyébként nem is volt semmi baj, hiszen jók azok a fékek és egyensúlyok. Ez persze csak egy darabig tud működni, sajnos.

Fotó: infostormer.com

A probléma esszenciáját az adja, hogy senkinek a fejében évekig, hogy vannak olyanok, akiknek az identitáscsomagjában megférnek egymás mellett mellett bizonyos dolgok, amelyek a klasszikus halmazrendszerben semmiképp: például nem gyűlölöli a melegeket, nem hisz abban, hogy a zsidók világuralomra törnek, vannak fekete barátai (tudom, ez a klasszikus magyarázkodás), járt már ázsiai lánnyal is, punk zenét hallgat, Apple termékeket használ, mindemellett viszont problémát tartja az iszlám vallást, nem hisz a menekültek integrációjában, szereti az országot, amiben él, fontosnak tarja a családot, tiszteli a házasság intézményét, örül, hogy Donald Trump lesz a 45. amerikai elnök, hiszi, hogy safe space helyett az életre kell a gyerekeket nevelni és megérti, hogy a férfiak és a nők alapvetően mások, tehát transzklotyónak az iskolákban semmi keresnivalója, ahogy személyre szabott személyes névmásoknak sem. Sokakat ezek közül emberek közül még az sem zavarja, ha bizonyos pontokon valakinek esetleg más a véleménye.

Elképesztő. Pedig nem ördögtől való.

Ettől egyébként egy magát liberálisnak valló pont annyira fél, mint attól, ha Polóniumot kellene szállítania a körúton. Hogy a balansz megbillenjen elég egy gondatlanságból elkövetett poszt, egy publikált fotó, egy elszólás, vagy ha az ember visszautasítja a cortadót egy kézműves kávézóban.

Az én személyes történetemben a fordulópontot egy munkahelyváltás hozta el: sok jó barát, kedves ismerős és ivócimbora gondolt egyszer csak úgy, hogy a kritika csak kimondva, leírva már nem vicces, a válaszcsapás pedig a klasszikus, ízes lenácizásban csúcsosodott ki, illetve abban a tudományos megfigyelésben, mely szerint én már nem közéjük, hanem csakis magam közé való vagyok.

Mondani sem kell, hogy az egész legalább annyira erőltetett, mint a Rambo bármelyik folytatása, de ők élvezik és ez a fontos. Persze aki nem szereti, ha (…), az ne menjen (…). A kipontozott részek szabadon kitölthetők, nehogy megbántsak vele valakit, és még ezért is én legyek a hibás.

Vezető kép: pinimg.com

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.