A perszonálunió

Lajos megvette a Jobbikot. A Jobbik az övé, ezt mindenki tudja. Ha akarja, akkor összefirkálja. Ha akarja, akkor ráírhatja Vona Gábor homlokára, hogy Orbán egy geci. Nagybetűvel, és az i-re még pontot is tehet, noha nem a helyesírás szabályai hatalmazzák fel erre, hanem a tulajdonjog.

De ennél történtek mostanában érdekesebb események is.

Az emlékezetes whiskys éjszaka után ugyanis újabb ötlete támadhatott: mi lenne, ha a Csintalan Sanyi lenne az MSZP elnöke? Másnaposan felébredt és még a cukorral telített agyában foganhatott meg e zseniális ötlet. Egy párt nem elég, két oldalról kell szorongatni a kötcsei közepet.

S mi lenne, ha minden terve sikerülne, és az ő kezében lévő kis pénztárca formájú távirányítóba csatlakozna be a Jobbik és az MSZP köldökzsinórja?

Perszonálunió?

Legyen a neve ezentúl G. Nagy Lajos!

A libahús, a brexit, továbbá a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad hideg szele

Ganz’fleisch die tür bitte aufmáhen! – mondta az őr az autó ablakán benézve az osztrák határon, amikor még a zuniós csatlakozásunk előtt arra jártam. Törtem a fejemet, mi a francot akarhat a libahústól, főleg mi alapján feltételezi, hogy valami gágog a csomagtartóban.

Reagáltam egy „bitte”-vel, aztán mentem ajtót nyitni.

Merthogy semmi sem gágogott. Ennek ellenére kinyitottuk az ajtót, meg a csomagtartót is, hát nem volt liba, így tovább is mehettünk, a szorgos és alapos átvizsgálás után, a Máriahilferre. Persze magyarék sokkal erélyesebben vizsgáltak. Ott aztán a csillogó villogó üzletek vártak bennünket, meg a „Magyar ne lopj!” táblák. Még az említett táblák előtt is törtem a fejem, mit is mondhatott a határőr.

Autózás közben nagyokat lehet gondolkozni, hát rájöttem: az ő osztrák németjével rendkívül udvariasan fordult hozzánk, a „können Sie villeicht” (lenne szíves) szófordulatot használta. Csakhát picit ellibahúsosodott a dojcse spráhe a keleti tartomány határőrének nyelvén. A táblák után már máson gondolkodtam. Azonban a magyarok, ott nagyon nagyra voltak azzal, hogy mennyit keresnek (sokat) azzal, hogy mosogatófiúi, vagy pincéri állásokat vállaltak.

Egy másik – jóval későbbi – utamon, egy fiatal lyánka, valami himihumi szakos lehetett, már nem emlékszem, épp Szombathelyről hazafelé szorult mellém a vonatra. (Frankfurttól jöttem visszafelé, próbálják ki egyszer a Deutsche Bahnt, valami elképesztő halkan süvített a szerelvény 200 környékén.) Szóval csacsogott a lelkem arról, hogy valami Hanzi és Jutta jellegű panzióban hausgehilferin – tehát szobalány, s hát ő megkeres 1200 eurót is havonta. (Mondjuk ezért érdemes volt a lityifityi szakot Röcsögén 5 éven keresztül elvégezni.)  

Aztán voltam én máskor már egy másik országban, a nagy Barcelona környékén, az óceán partján. A mesés, drága nyugat volt, tengerparttal, ahol a derék spanyolok ugyanúgy nem beszéltek angolul, mint a mogyeriak, de már ami minket illet, megvolt a véleményük. Majdnem másfél nap buszozás után sikerült megérkezni, hát a szükséges pihegés után az első bazárlátogatás meglehetősen kedvlohasztó volt. Az árak a nap magasságával együtt az egekben, a kedvesség pedig lényegében a fizetőképes kereslet felé fordult. Rólunk ezt – nyilván korábban ott járó honfitársaink aktív közreműködésével – nem feltételezték. Feltételezték viszont ugyanazt, mint a sógorok, úgyhogy bár „magyar ne lopj!” táblával nem találkoztam, ferde, vizslató tekintetekkel annál inkább. Aztán, mivel az embert elárulja a nyelve, mégiscsak megtudhattam, mit gondolnak rólunk.

 – Ungárish. Kommunist. Mondta rám rossz németséggel a Juan feliratú pólót viselő boltos bácsi. Közben szólt a „Kecsap szong”.

 – Franco. Faschist. Reagáltam ösztönösen, miközben átnyújtottam mintegy 4000 forintnak megfelelő suskát neki a francos fél literes sangriájáért.

(A pénzt azért elfogadta.)

Ott a vidámparkban találkoztunk ott dolgozó hazánkfiával, némi beszélgetés után jött az összeg, 1000-1400 euró, jattal több.  

A borongós Britanniában, Londonban –váratlanul- pont akkor jártam, amikor éppen eleredt az eső. Miután a repülő leszállt, az árfolyam elszállt, forintot, zlotyt fontra a Gatwicken könnyedén lehetett váltani akkoriban, azzal, hogy legalább 20%-ot rászámolnak. Aztán körbejárva a britek büszkeségében annyi már nyilvánvaló volt, hogy az ízes londoni belvárosi angolt, a cockneyt beszélők sok helyen már meglehetős kisebbségben vannak, csak úgy világlott a lazacrózsaszín brit bőr a pakik, az iránik és az indiaiak között. Meg a piaszag, ugyanis utóbbiaknak olyan nincs, Allah van. Ők inkább drogoznak, meg robbantgatnak.

Persze a River Thames, a brit parlament, a Westminster Abbey, meg mindenük hatalmas és gyönyörűen birodalmi, borongós, csak hát az történt, hogy rá kellett jönnöm, sokan, hasonlóan a spanyolokhoz, ott sem beszélnek angolul. Ez pedig Angliában, legalábbis nekem, keletimucsai turistának furcsának tűnt. (Bár akkor még nem voltak tán többségben.)

De persze ott is találkoztunk volt évfolyamtárssal, aki kiesett, aztán átment másik szakra (ismerjük, 7 évig lébec), aztán nem jött össze, de végül is, most „de jól keres”, legalább 1200- 1400 fontot. Ő pincér volt. De ott volt a csaj is, aki kiszolgált bennünket az igazi british pub-ban, hozta a sört (ale) és az ő főnöke, aki speciel paki volt, épp az orrunk előtt hívta el randira. Ment vele. A nagyfőnök természetesen be se teszi a lábát – ezt még a randi előtt mondta el a csaj – csak amikor a bevételt kell felvenni.  

Az tény, hogy hatalmas élmény volt, amikor átmentünk a határon (az osztrákon), utána mehettünk amerre láttunk. Senkit se érdekelt épp merre vonatoztunk, autóztunk, legfeljebb, ha valami probléma volt. Hatalmas, hosszú sorokban közlekedett mindenki, aki akart és oda, ahova akart.

Szóval láttunk karón varjút. Meg most majd látunk varjún karót.

Hogy miért is kellett erre a hosszú kitérőre vetemednem, annak egy rendkívül szembeötlő oka van. Egyszerűen kezd megszűnni az a világ, amit mi még – nem is olyan régen, egy két éve – láttunk. A határellenőrzés újra itt van, mint rég, Ausztria felé, s Theresa May már fenyegetőzik a vízum bevezetésével. Persze mindenkit, aki még korábban odament dolgozni, azt most megnyugtatják. Ám, ismerve a dolgokat, hazánk fiai, lengyel barátainkkal együtt hamarosan szedhetik a sátorfájukat Angliából. Köszönjük meg Angélának, és annak a stupid európai vezetésnek, amelyik több országnyi franctudjakit engedett be válogatás nélkül mindenhova.

Az Európai Unió három alapelvét soroltuk fel a címben, amelyek tényszerűen úgy tűnik, nem igazak. Ránk legalábbis, egy kis időszakot kivéve nem is voltak soha. De legalább valami maradhat.

A határellenőrzést ugyanis épp most kezdik visszahozni (pár év volt). Pártunk és kormányunk azt jegyzi meg erre, hogy az uniós polgárokat vegzálják a migránsok miatt. Nincs igaza. Ha a személyek szabad áramlása nem érvényesül az unión belül, akkor ugyanis unió sincs.

De másban se jártunk túl jól.

A tőkénk ugyan áramolhatott volna szabadon – emlékezzünk kicsit, tudják, a Gyuriferi idejében, amikor a devizahitelt vettük fel, mert azt mondták, közel az eurócsatlakozás, akkor volt a mondás, hogy Bécsben nyithatunk kávézót. Bécsben. Kávézót. Igen. Mondta egyébként még a Gyuriferi sokszor, hogy „ezermilliárd”. Ezzel mindig fejlesztéseket harangozott be. Aztán persze nem fejlesztettek. Szóval nyithattunk volna kávézót, áramolhatott volna a tőkénk, de, mint arra többen rájöttek, nekünk olyan nem volt.

Ugyanis utoljára itt Magyarországon Tisza Pistának volt pénze – neki mondjuk egy háborúra is futotta – azóta csönd. Nálunk a tőke szabad áramlása –kis kivételekkel- mindig (jó, Mohács óta) azt jelentette, hogy

  1. a szandzsákbég a mi kis jobbágyainkat megadóztatta,
  2. majd a jó magyar urak is.
  3. Aztán beszedték az egészet az osztrákok.
  4. végül jöttek az oroszok, de ők a jóvátétel és adó mellett vitték a gyárat is.

Gondoltuk ennél lejjebb nem lehet, ez így is volt, s aztán jöttek a nyugatiak, és két fillérért megvették a vízműveket. Tény, hogy ők legalább itt hagyták nekünk (nézni). Szóval a tőke szabad áramlása tulajdonképpen nem állt meg, kifelé áramlott az mindig, csak épp az iránya változott, most épp keletről nyugatra.

És végül a szolgáltatások és áruk szabad áramlása sem feltétlenül abban az irányban valósult meg, amiben mi elképzeltük. Egy fél korosztály ment el ugyanis szolgáltatni mosogatást, felmosást, vécépucolást és árusítást különböző boltokba, panziókba nyugatra. Aki maradt, többségének meg maradt a szalag melletti munka, negyedfizetésért. Mondjuk még mindig jobb, mint Gulágra menni, ezt azért leszögezhetjük. Minekünk pedig az áruk a gyengébb minőségű termékeket jelentették. De azok legalább valóban szabadon áramlottak felénk. (S még mindig jobb, mint az üres polcok.)

Talán még valahogy elketyegnek a dolgok valahogy, de úgy néz ki, nyugatról most hidegen fújnak a szelek.