Hogyan ölném meg Jámbor Andrást

Jámbor Andrást én nem húznám fel a lámpavasra, mint ő és a cimborái engem.
Én ellenben Jámbor Andrásnak belevágnék egy kapát a hátába, két bordája közé, és azt hallgatnám, hogyan recsegnek a csontjai, ahogy a nyelet feszegetem. Aztán levágnám a Jámbor András két karját, hogy ne tudjon tiltakozni, aztán öngyújtóval leégetném a szakállát. Ezután a levágott két karral ütném a fejét, amíg el nem használódnak. Aztán engedném Andrást egy kicsit szaladni, menekülni. De nem túl messzire. Amikor már elfáradt, egy jó nagy és vastag Marx-kötettel tompára ütném az orrát. Végezetül levágnám az egyik lábát, és lábfejjel fölfelé beleültetném a Jámbor Andrást. Jól ráhúznám, aztán otthagynám a szerencsétlent döglődni. Hát így ölném meg én a Jámbor Andrást.

Na, ugye!

Amíg a magyarországi zsidók nevében nyilatkozó, immár demokrata exbolsevikok eldöntik, hogy Bibi Úr antiszemita, vagy inkább az ő egyetlen potens megmentőjük a dühöngő magyarországi antiszemitizmustól, addig is Isten hozta Bibi Urat Budapesten!

Kedves Heller Ágnes, Zentai Péter, Bokor Péter, Vágó István! Kedves dinoszauruszok! Az azért szép, amikor ennyire nem tudtok viselkedni, és egy zsidó szól rátok, hogy csúsztassátok szépen vissza az ingujjatokba az ellenünk odakészített, cinkelt antiszemita-kártyát. És nem is akármelyik zsidó. Tudjátok, ő az a zsidó, akire Obama és Sarkozy egymásnak panaszkodott, hogy naponta kötelező felhívniuk, pedig mekkora elviselhetetlen köcsög. Nos, úgy látszik, Miniszterelnök Úrral nem az.

Cuki szobrokkal mutatják be, milyen sikeres volt a demokrácia-ellenes német hisztériakampány. Karnevál csotányokkal és terroristákkal.

A cuki felvételeken elméletileg ünnepelnek, szórakoznak a németek, de mégis a gyűlöletről szól az egész.

Nehezen tudom eldönteni, mi szívszorítóbb ezeken a képeken:

  • 1, Már senkinek se jut eszébe, hogy ezeknek az országoknak is joguk van saját szabadon választani?
  • 2, Hogy a legártalmatlanabb járókelők fejében is rögzül az a liberális propaganda, aminek amúgy csak a pénzszerzés és a politikai haszon volt a célja?
  • 3, Hogy a németek számára egyértelmű, aki másként gondolkodik, az ellenség?
  • 4, Hogy alaptétel, mindenki gyilkos bűnöző, aki nem a te politikai családodba tartozik?
  • 5, Hogy szó sem esik arról, ezek a vezetők tiszta, demokratikus választásokon nyerték a felhatalmazásukat?
  • 6, Hogy kuncognak is közben a németek?
  • 7, Hogy ezek más országok politikusai?

Ezek a képek néhány perc alatt megértették velem a náci Németország filmhíradóit, amelyekben kedves gyerekek és jól öltözött polgárok nevetnek az újságokban megjelenített zsidó gúnyrajzokon, ahol mindig torznak és mohónak ábrázolták őket.

Nem lennék meglepve, ha ezek a vidám felvételek egyszer majd történelmi dokumentumok lennének arról, hogy Németország hogyan próbálta megint akaratát a világra kényszeríteni, és pusztán hataloméhségből és pénzsóvárságból milyen szellemi mélységbe taszította a németeket.

(Igen, csak a nevetségesen buta Földesandriska mai produkciójáról szól ez a bejegyzés. Le se szarom a németeket és a karneválukat.)

Kúrótörpék állítólag tényleg léteznek

Hiánypótló cikket közölt a Magyar Nemzet online, mely szerint a kúrótörpe jelenség tényleg létezik. A híres feminista-történész, Lakner Dávid, aki időről időre régmúlt korok erkölcsi aktualitásaira hívja fel a figyelmet, energiát és időt nem sajnálva vetette bele magát a kúrótörpe témába, hogy leleplezze a 20. század egyik legborzongatóbb történetét.

Mi meg nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a férfifeminista Lakner Dávid írása bizony megzavarhatja néhány emberjogi aktivista nyugalmát, hiszen egyoldalúan szenzitív. A szomorú IGAZSÁG az, hogy a történet, mely szerint az apró embereket alakító apró színészek lerészegedve zaklatták Judy Garlandet az Óz forgatásán, egyszerre felháborító és szívbemarkolóan szomorú. Hiszen ha odaállunk Judy Garlandet mellé, az nyílt törpézésnek is minősülhet (hiszen kiemelte, hogy törpékről van szó, nem egyszerű férfiakról), a kisnövésűek hitelrontásának, megkeseredett, ciszheteró nők érdektelenségétől szenvedő midgetek lenézésének, hiába megfelelően feminista, hiába emel szót Hollywood első fénykorában az elnyomó férfierőszak áldozatául esett nők mellett, ami rendkívül fontos közös ügyünk, akkor is csak egy ciszfeminista, másokat elnyomó görény marad.

Bárhogy is nézzük, elkövette a legnagyobb bűnt: Judy Garlendet a kisnövésű emberek fölé helyezi, akik alkoholtól ugyan ittasan, de csak udvarolni próbáltak, de hátrányos helyzetük miatt elutasítás áldozataivá váltak. Ez pedig tűrhetetlen, ahogy az is, hogy Lakner csak a nők számára szeretne egyetlen, megbízható, érzékeny feminista barát lenni, aki sosem dugná meg őket, csak meghallgatja panaszaikat, mert egyúttal mérhetetlen gyűlölettel kezeli a kis kúrótörpéket, pedig azoknak ugyanúgy szükségük van valakire, aki figyel rájuk, hisz ők is ugyanolyan emberek, mint mi.

IGAZSÁGOT A KÚRÓTÖRPÉKNEK!!!

80 nap alatt náci, avagy az átváltozás művészete liberális szemmel

A személyiség manapság csomagokban érkezik, előre elkészített szettekben, amelyek közül választhat az ember. Átjárás nincs, másokkal véleményt cserélgetni tilos és szociálisan veszélyes. Ha ez mégis megtörténik, az embernek sajnos fel kell készülnie arra, hogy a legnyitottabbak fogják kirekeszteni, a legmegértőbbek fogják megbélyegezni és a legtoleránsabbak indítanak ellene lejárató kampányt, mert a liberális lélek bizony annyira stabil, mint egy atomtengeralattjáró Windows 95-tel. És ehhez még csak változni sem kell. Személyes élmények, sérelmek következnek.

Az identitás-jelenséget Fritz Lang, a német filmgyártás egyik legmeghatározóbb egyéniségnek történetével lehetne talán az egyik legjobban bemutatni: a méltán híres Metroplisz (1927) című film rendezőjét Joseph Goebbels egyszer magához hívatta, mondván, Hitler azt akarja, hogy Lang legyen a náci filmipar vezetője. Lang ezen elcsodálkozott és felhívta a náci vezér figyelmét zsidó származására. Erre Goebbels rezzenéstelen tekintettel azt válaszolta: “azt mi döntjük el, hogy ki a zsidó”.

Fotó: cloudfront.net

Nagyon úgy tűnik, fordult a kocka, és jelenleg az úgynevezett liberális, “szabad“ gondolkodók körében terjedt el leginkább ez a világnézet, a csodafegyvere, az érveket pótló megbélyegzés.

Nem világos, hogy pontosan milyen szabályrendszer alapján lesz valakiből egyik napról a másikra kirekesztő, náci, rasszista, az viszont személyes tapasztalat, hogy körülbelül 80 nap elegendő hozzá (ennyi az idő pusztán ahhoz kell, hogy megszilárduljon a nézet, mely szerint az illető menthetetlen) – és ebben a rendszerben nem érvényes az ártatlanság vélelme, helyette rögtönzött (gyakran Facebookon közölt) ítéletek, lájkokból álló esküdtszék van, a párbeszédnek meg körülbelül pont annyi az értelme, mint őzláb korbáccsal mászkálni egy szupermarketben: semennyi. Leglábbis az én esetemben ez így történt.

Ennek valószínűsíthető oka, hogy a liberális ember számára csupán kétféle ember létezik: az egyik, aki pont olyan, mint ő, a másik pedig az ellenség (mert ellenség mindig kell), aki rasszista-kirekesztő-náci, vagy valami ilyesmi. Köztes állapot nincs, vagy ha van, akkor sincs.

Jómagam ilyen szempontból kettős életet éltem, évekig tagja voltam a nyitott, progresszív gondolkodók társaságának, a belvárosi helyek soha meg nem valósuló startupok kreatív közösségének (mert élveztem és mert kedveltem a társaságot), alkalmankénti kritikáimat betudták a túl sok rozé fröccsnek Jagernek, vagy a média hazugsággyárának, és mindent megtettek, hogy éppen a megfelelő pillanatban ragadják meg a kezem és húzzanak vissza a “szakadék széléről”. Mert ilyenek az igaz barátok, és ezzel egyébként nem is volt semmi baj, hiszen jók azok a fékek és egyensúlyok. Ez persze csak egy darabig tud működni, sajnos.

Fotó: infostormer.com

A probléma esszenciáját az adja, hogy senkinek a fejében évekig, hogy vannak olyanok, akiknek az identitáscsomagjában megférnek egymás mellett mellett bizonyos dolgok, amelyek a klasszikus halmazrendszerben semmiképp: például nem gyűlölöli a melegeket, nem hisz abban, hogy a zsidók világuralomra törnek, vannak fekete barátai (tudom, ez a klasszikus magyarázkodás), járt már ázsiai lánnyal is, punk zenét hallgat, Apple termékeket használ, mindemellett viszont problémát tartja az iszlám vallást, nem hisz a menekültek integrációjában, szereti az országot, amiben él, fontosnak tarja a családot, tiszteli a házasság intézményét, örül, hogy Donald Trump lesz a 45. amerikai elnök, hiszi, hogy safe space helyett az életre kell a gyerekeket nevelni és megérti, hogy a férfiak és a nők alapvetően mások, tehát transzklotyónak az iskolákban semmi keresnivalója, ahogy személyre szabott személyes névmásoknak sem. Sokakat ezek közül emberek közül még az sem zavarja, ha bizonyos pontokon valakinek esetleg más a véleménye.

Elképesztő. Pedig nem ördögtől való.

Ettől egyébként egy magát liberálisnak valló pont annyira fél, mint attól, ha Polóniumot kellene szállítania a körúton. Hogy a balansz megbillenjen elég egy gondatlanságból elkövetett poszt, egy publikált fotó, egy elszólás, vagy ha az ember visszautasítja a cortadót egy kézműves kávézóban.

Az én személyes történetemben a fordulópontot egy munkahelyváltás hozta el: sok jó barát, kedves ismerős és ivócimbora gondolt egyszer csak úgy, hogy a kritika csak kimondva, leírva már nem vicces, a válaszcsapás pedig a klasszikus, ízes lenácizásban csúcsosodott ki, illetve abban a tudományos megfigyelésben, mely szerint én már nem közéjük, hanem csakis magam közé való vagyok.

Mondani sem kell, hogy az egész legalább annyira erőltetett, mint a Rambo bármelyik folytatása, de ők élvezik és ez a fontos. Persze aki nem szereti, ha (…), az ne menjen (…). A kipontozott részek szabadon kitölthetők, nehogy megbántsak vele valakit, és még ezért is én legyek a hibás.

Vezető kép: pinimg.com