A Ligetvédők legyilkosozták az összes vegánt

A Ligetvédők legyilkosozták azokat, akik fákat vágnak ki. A fa növény. A fa él. A répa növény. A liegtvédők vegánok. A vegánok kihúzzák a répát a földből. A répa növény. Aki fát vág ki az gyilkos, mert a fa növény. A Ligetvédők répát esznek, tehát gyilkosok. A vegánok mind répát esznek. A Ligetvédők legyilkosozták az összes vegánt.

Az alternatív univerzum, amelyben az európaiak menekültek Szíriába

Mindenki acélozza meg a szívét, a következő napokban sokat fogjuk látni a következő képsorokat, azzal a címmel, hogy:

“STRIKING PHOTOS OF WWII REFUGEES ESCAPING TO SAFETY IN SYRIA”

Olyan kommentek kíséretében, hogy “bezzeg a szírek, amikor Európában háború dúlt, akkor ők – velünk szemben – kinyitották szívük és otthonukat előttünk.

Nyilván egy büdös szó nem igaz belőle, csak mindenféle háborús fotókat címkéztek át azzal, mintha Szíriába tömegek menekültek volna a világháborúban.

De játszunk el a gondolattal, mi lett volna ha…

Mondjuk ott élsz a festői Alkmaarban, a tengerparton, nézed, ahogy tulipánok mosolyognak a heringekre, egyszer csak megjelenik egy Panzerkapmfwagen és a hangszóróból mindenféle rondaságokat kiabálnak rád németül. Erre te gyorsan menekülőre fogod, hisz aki németül beszél, abból további aljasságokat is kinéz az ember. Még az útlevelet is otthon felejted, maximum egy kézipoggyásznyi váltás ruha és némi pipereholmi van nálad.

Két lehetőség van  a háború elöli menekvésre: tengeri és szárazföldi opciók közül lehet választani.

Tengeren sokkal egyszerűbb, csak a német, a pár napig még létező francia és a brit haditengerészeten kell áttörni egy kézihajtányos ladikkal, majd megkerülve az ibériai-félszigetet kicselezni az olasz járőröket. Alig 5 év és meg is érkeztél a Közel-Keletre. Némely régebbi, a keresztény hitre frissen megtért skandináv is foglalkozott hasonló túrák szervezésével, de ők útközben megálltak itt-ott rabolni némi ellátmányt. Erre neked is gondolnod kell.

Másik ugye a szárazföldi. Kicsit hosszabb, de viszonylag egyszerű, mondhatni nem több, mint egy derűs reggeli séta. Első lépésben keresztül kell osonnod a fél német gépesített haderőn, majd Ernst Röhm bajuszkáját magadra ragasztva és német egyenruhában a Harmadik Birodalmon keresztül kell gyalogolnod mindenféle papírok nélkül. Ez csak annak tűnik bonyolultnak, aki még sosem kirándult világháborúban. Germániából két út nyílik meg, lemehetsz Olaszba, ahol a kultúrtáj megtekintése után egy rövid csónakázásra van a Közel-Kelet, de ha nincs pénzed embercsempészre, akkor gyalogolhatsz tovább. Ha Magyarország már belépett a háborúba, az kissé megnehezíti a közúti közlekedést, de nem szomorodj el, barátságos népek lakták abban az időben ezt az országot, még GYODA sem volt a határon. Ha időben érkezel, még hótegyszerű, Pestre érve talán meg is hívnak vacsorázni a demokraták. Aztán lefelé vezet az út a Balkánon, ami közismerten békés, barátságos hely, később át a Boszporuszon és a semleges Törökország után már ott is vagy a papíron francia gyarmatként, de nem hivatalosan (tehát a Vichy-kormány felállítása után) német gyarmatként funkcionáló Szíriában, ahol biztonságban is vagy a németek elől. Persze 41′ után már az angolok irányítják Szíriát a háború végéig, de ez se probléma, ők köztudottan nagy barátai voltak az európaiak Közel-Keletre telepítésének.

Nem véletlenül vágtak neki milliók….

Ti büdös geci parasztok!!

Nem szeretném feleleveníteni a cipőt a cipőboltból egyszerűségét, de azért izéke. Értem, hogy egy pékségben dolgozni nem olyan, mint valami kibaszott menő sztartápnál havi félmillió dollárért ikszbokszozni, viszont ez is munka. Nem szórakozóhely, ahova le kell hívni a haverokat röhögcsélni meg zenét hallgatni a telefonról, pláne nem mutogatni egymásnak tinderen azokat a szerencsétleneket, akikkel találkozni fogtok. Aki ott veszi kettőötvenért a szikkadt bágettet, kurvára nem kíváncsi az egyéniségetekre, ami egyébként valószínűleg közvetlen oka annak, hogy végül nem egy menő sztartapnál melóztok, hanem egy utcai pékségben.

Ha már itt tartunk, a ruhabolt SEM diszkó. De legalább akkor halkítsátok le azt a szart, mert bármikor bejöhet egy vevő, aki nem teknóra akarja baszatni hajnalig, csak meg szeretné nézni, hogy mennyibe vannak azok a ruhák, amit a nyugati civil szervezetek összegyűjtöttek szegény harmadik világbeli világpogártársaknak, de valami megmagyarázhatatlan ügymenet következtében egy körúti turkálóban kötöttek ki.

Forrás: Körút

Egy szomorú történet az okostelefonokról, a csalánról és Donald Trumpról

Köszi RTL Klub, de már rég tudom, Afrikai gyerekek szenvednek az okostelefonjainkért. Éppen ezért, miután reggelente megköszönöm a telefonomnak, hogy van nekem, könnyes szemekkel megkorbácsolom magam, majd a faszommal elverek némi csalánt.

Persze ezúttal a videó kapcsán kérdések is felmerültek: 

– Aki filmezte, miért nem szabadított fel legalább egy gyereket?

– A Momentum miért nem rendez aláírásgyűjtést

– Mikor bukik már meg emiatt Orbán Viktor?

A végére pedig egy felvetés:

Trump gazdasági programja amúgy az ilyesmikre megoldást kínál, ami gyanús körülmények között kimaradt az RTL riportjából. Biztos azért mert olyan alkalmatlan.

Köszönöm a figyelmet!

A libahús, a brexit, továbbá a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad hideg szele

Ganz’fleisch die tür bitte aufmáhen! – mondta az őr az autó ablakán benézve az osztrák határon, amikor még a zuniós csatlakozásunk előtt arra jártam. Törtem a fejemet, mi a francot akarhat a libahústól, főleg mi alapján feltételezi, hogy valami gágog a csomagtartóban.

Reagáltam egy „bitte”-vel, aztán mentem ajtót nyitni.

Merthogy semmi sem gágogott. Ennek ellenére kinyitottuk az ajtót, meg a csomagtartót is, hát nem volt liba, így tovább is mehettünk, a szorgos és alapos átvizsgálás után, a Máriahilferre. Persze magyarék sokkal erélyesebben vizsgáltak. Ott aztán a csillogó villogó üzletek vártak bennünket, meg a „Magyar ne lopj!” táblák. Még az említett táblák előtt is törtem a fejem, mit is mondhatott a határőr.

Autózás közben nagyokat lehet gondolkozni, hát rájöttem: az ő osztrák németjével rendkívül udvariasan fordult hozzánk, a „können Sie villeicht” (lenne szíves) szófordulatot használta. Csakhát picit ellibahúsosodott a dojcse spráhe a keleti tartomány határőrének nyelvén. A táblák után már máson gondolkodtam. Azonban a magyarok, ott nagyon nagyra voltak azzal, hogy mennyit keresnek (sokat) azzal, hogy mosogatófiúi, vagy pincéri állásokat vállaltak.

Egy másik – jóval későbbi – utamon, egy fiatal lyánka, valami himihumi szakos lehetett, már nem emlékszem, épp Szombathelyről hazafelé szorult mellém a vonatra. (Frankfurttól jöttem visszafelé, próbálják ki egyszer a Deutsche Bahnt, valami elképesztő halkan süvített a szerelvény 200 környékén.) Szóval csacsogott a lelkem arról, hogy valami Hanzi és Jutta jellegű panzióban hausgehilferin – tehát szobalány, s hát ő megkeres 1200 eurót is havonta. (Mondjuk ezért érdemes volt a lityifityi szakot Röcsögén 5 éven keresztül elvégezni.)  

Aztán voltam én máskor már egy másik országban, a nagy Barcelona környékén, az óceán partján. A mesés, drága nyugat volt, tengerparttal, ahol a derék spanyolok ugyanúgy nem beszéltek angolul, mint a mogyeriak, de már ami minket illet, megvolt a véleményük. Majdnem másfél nap buszozás után sikerült megérkezni, hát a szükséges pihegés után az első bazárlátogatás meglehetősen kedvlohasztó volt. Az árak a nap magasságával együtt az egekben, a kedvesség pedig lényegében a fizetőképes kereslet felé fordult. Rólunk ezt – nyilván korábban ott járó honfitársaink aktív közreműködésével – nem feltételezték. Feltételezték viszont ugyanazt, mint a sógorok, úgyhogy bár „magyar ne lopj!” táblával nem találkoztam, ferde, vizslató tekintetekkel annál inkább. Aztán, mivel az embert elárulja a nyelve, mégiscsak megtudhattam, mit gondolnak rólunk.

 – Ungárish. Kommunist. Mondta rám rossz németséggel a Juan feliratú pólót viselő boltos bácsi. Közben szólt a „Kecsap szong”.

 – Franco. Faschist. Reagáltam ösztönösen, miközben átnyújtottam mintegy 4000 forintnak megfelelő suskát neki a francos fél literes sangriájáért.

(A pénzt azért elfogadta.)

Ott a vidámparkban találkoztunk ott dolgozó hazánkfiával, némi beszélgetés után jött az összeg, 1000-1400 euró, jattal több.  

A borongós Britanniában, Londonban –váratlanul- pont akkor jártam, amikor éppen eleredt az eső. Miután a repülő leszállt, az árfolyam elszállt, forintot, zlotyt fontra a Gatwicken könnyedén lehetett váltani akkoriban, azzal, hogy legalább 20%-ot rászámolnak. Aztán körbejárva a britek büszkeségében annyi már nyilvánvaló volt, hogy az ízes londoni belvárosi angolt, a cockneyt beszélők sok helyen már meglehetős kisebbségben vannak, csak úgy világlott a lazacrózsaszín brit bőr a pakik, az iránik és az indiaiak között. Meg a piaszag, ugyanis utóbbiaknak olyan nincs, Allah van. Ők inkább drogoznak, meg robbantgatnak.

Persze a River Thames, a brit parlament, a Westminster Abbey, meg mindenük hatalmas és gyönyörűen birodalmi, borongós, csak hát az történt, hogy rá kellett jönnöm, sokan, hasonlóan a spanyolokhoz, ott sem beszélnek angolul. Ez pedig Angliában, legalábbis nekem, keletimucsai turistának furcsának tűnt. (Bár akkor még nem voltak tán többségben.)

De persze ott is találkoztunk volt évfolyamtárssal, aki kiesett, aztán átment másik szakra (ismerjük, 7 évig lébec), aztán nem jött össze, de végül is, most „de jól keres”, legalább 1200- 1400 fontot. Ő pincér volt. De ott volt a csaj is, aki kiszolgált bennünket az igazi british pub-ban, hozta a sört (ale) és az ő főnöke, aki speciel paki volt, épp az orrunk előtt hívta el randira. Ment vele. A nagyfőnök természetesen be se teszi a lábát – ezt még a randi előtt mondta el a csaj – csak amikor a bevételt kell felvenni.  

Az tény, hogy hatalmas élmény volt, amikor átmentünk a határon (az osztrákon), utána mehettünk amerre láttunk. Senkit se érdekelt épp merre vonatoztunk, autóztunk, legfeljebb, ha valami probléma volt. Hatalmas, hosszú sorokban közlekedett mindenki, aki akart és oda, ahova akart.

Szóval láttunk karón varjút. Meg most majd látunk varjún karót.

Hogy miért is kellett erre a hosszú kitérőre vetemednem, annak egy rendkívül szembeötlő oka van. Egyszerűen kezd megszűnni az a világ, amit mi még – nem is olyan régen, egy két éve – láttunk. A határellenőrzés újra itt van, mint rég, Ausztria felé, s Theresa May már fenyegetőzik a vízum bevezetésével. Persze mindenkit, aki még korábban odament dolgozni, azt most megnyugtatják. Ám, ismerve a dolgokat, hazánk fiai, lengyel barátainkkal együtt hamarosan szedhetik a sátorfájukat Angliából. Köszönjük meg Angélának, és annak a stupid európai vezetésnek, amelyik több országnyi franctudjakit engedett be válogatás nélkül mindenhova.

Az Európai Unió három alapelvét soroltuk fel a címben, amelyek tényszerűen úgy tűnik, nem igazak. Ránk legalábbis, egy kis időszakot kivéve nem is voltak soha. De legalább valami maradhat.

A határellenőrzést ugyanis épp most kezdik visszahozni (pár év volt). Pártunk és kormányunk azt jegyzi meg erre, hogy az uniós polgárokat vegzálják a migránsok miatt. Nincs igaza. Ha a személyek szabad áramlása nem érvényesül az unión belül, akkor ugyanis unió sincs.

De másban se jártunk túl jól.

A tőkénk ugyan áramolhatott volna szabadon – emlékezzünk kicsit, tudják, a Gyuriferi idejében, amikor a devizahitelt vettük fel, mert azt mondták, közel az eurócsatlakozás, akkor volt a mondás, hogy Bécsben nyithatunk kávézót. Bécsben. Kávézót. Igen. Mondta egyébként még a Gyuriferi sokszor, hogy „ezermilliárd”. Ezzel mindig fejlesztéseket harangozott be. Aztán persze nem fejlesztettek. Szóval nyithattunk volna kávézót, áramolhatott volna a tőkénk, de, mint arra többen rájöttek, nekünk olyan nem volt.

Ugyanis utoljára itt Magyarországon Tisza Pistának volt pénze – neki mondjuk egy háborúra is futotta – azóta csönd. Nálunk a tőke szabad áramlása –kis kivételekkel- mindig (jó, Mohács óta) azt jelentette, hogy

  1. a szandzsákbég a mi kis jobbágyainkat megadóztatta,
  2. majd a jó magyar urak is.
  3. Aztán beszedték az egészet az osztrákok.
  4. végül jöttek az oroszok, de ők a jóvátétel és adó mellett vitték a gyárat is.

Gondoltuk ennél lejjebb nem lehet, ez így is volt, s aztán jöttek a nyugatiak, és két fillérért megvették a vízműveket. Tény, hogy ők legalább itt hagyták nekünk (nézni). Szóval a tőke szabad áramlása tulajdonképpen nem állt meg, kifelé áramlott az mindig, csak épp az iránya változott, most épp keletről nyugatra.

És végül a szolgáltatások és áruk szabad áramlása sem feltétlenül abban az irányban valósult meg, amiben mi elképzeltük. Egy fél korosztály ment el ugyanis szolgáltatni mosogatást, felmosást, vécépucolást és árusítást különböző boltokba, panziókba nyugatra. Aki maradt, többségének meg maradt a szalag melletti munka, negyedfizetésért. Mondjuk még mindig jobb, mint Gulágra menni, ezt azért leszögezhetjük. Minekünk pedig az áruk a gyengébb minőségű termékeket jelentették. De azok legalább valóban szabadon áramlottak felénk. (S még mindig jobb, mint az üres polcok.)

Talán még valahogy elketyegnek a dolgok valahogy, de úgy néz ki, nyugatról most hidegen fújnak a szelek.

Cuki szobrokkal mutatják be, milyen sikeres volt a demokrácia-ellenes német hisztériakampány. Karnevál csotányokkal és terroristákkal.

A cuki felvételeken elméletileg ünnepelnek, szórakoznak a németek, de mégis a gyűlöletről szól az egész.

Nehezen tudom eldönteni, mi szívszorítóbb ezeken a képeken:

  • 1, Már senkinek se jut eszébe, hogy ezeknek az országoknak is joguk van saját szabadon választani?
  • 2, Hogy a legártalmatlanabb járókelők fejében is rögzül az a liberális propaganda, aminek amúgy csak a pénzszerzés és a politikai haszon volt a célja?
  • 3, Hogy a németek számára egyértelmű, aki másként gondolkodik, az ellenség?
  • 4, Hogy alaptétel, mindenki gyilkos bűnöző, aki nem a te politikai családodba tartozik?
  • 5, Hogy szó sem esik arról, ezek a vezetők tiszta, demokratikus választásokon nyerték a felhatalmazásukat?
  • 6, Hogy kuncognak is közben a németek?
  • 7, Hogy ezek más országok politikusai?

Ezek a képek néhány perc alatt megértették velem a náci Németország filmhíradóit, amelyekben kedves gyerekek és jól öltözött polgárok nevetnek az újságokban megjelenített zsidó gúnyrajzokon, ahol mindig torznak és mohónak ábrázolták őket.

Nem lennék meglepve, ha ezek a vidám felvételek egyszer majd történelmi dokumentumok lennének arról, hogy Németország hogyan próbálta megint akaratát a világra kényszeríteni, és pusztán hataloméhségből és pénzsóvárságból milyen szellemi mélységbe taszította a németeket.

(Igen, csak a nevetségesen buta Földesandriska mai produkciójáról szól ez a bejegyzés. Le se szarom a németeket és a karneválukat.)

Gender-démonológia

Szerintetek arra van már algoritmus, hogy – amióta ötvenféle nemet ismer az emberiség (na, jó, inkább csak a Facebook) – azóta e nemek közötti kapcsolatok, miképpen írhatóak le? Gondoltatok már arra, hogy ezentúl bárki lehet úgy bi-, tri-, vagy akár quadrioszexuális hogy közben mindvégig az ellenkező nemet szereti?

Vegyünk, mondjuk, egy heteroszexuális ciszgender férfit. Ő szerethet egy heteroszexuális ciszgender nőt, de szerethet egy olyan nőt is, aki homoszexuális férfinek gondolja magát, esetleg olyan nőt, aki úgy hiszi, ő valójában egy női identitással rendelkező férfi, aki olyan szerencsés, hogy női testbe született, vagy valamikor régen nővé operáltatta magát, csak erre pontosan nem emlékszik…

A lehetőségek tárháza szinte kimeríthetetlen.

A variációk, kombinációk és permutációk sora végtelen. Azt gondolom, hogy bármelyik szorgalmas Gender-tanszék számára komoly feladatot jelenthetne az egyes kapcsolódási lehetőségek feltárása, a lehetséges viszony analizálása, és természetesen elnevezése.

Éppen olyan hasznos és értékes feladat lenne, mint amilyen értékes kezdeményezés volt például Martin Delrio atya munkája, A démonok osztályozása, melyben az ördögök mindenféle rendjének, csoportjának eredetét és feladatát rögzítette a derék jezsuita. Igaz, az a tizenhatodik században készült. Akkor ez tűnt előremutató vállalkozásnak.

Utóirat/utókérdés: Ha van vallásos genderológus, elgondolkozott már azon, vajon a démonoknak hány nemük lehet?